A személyi luxusautó egy észak-amerikai autóosztályozási kategória, amely a kissé sportos, kifinomult tömegpiaci kupékat foglalja magába, amelyek a kényelmet hangsúlyozták a teljesítmény helyett. Az észak-amerikai gyártók a mérnöki, tervezési és marketingmunkát tökéletes arányban kombinálták, hogy előkelő és jellegzetes "platformmegosztó" modelleket fejlesszenek ki, amelyek nagy nyereséget hoznak. Bár Észak-Amerikában már évtizedekkel korábban is gyártottak luxuskupékat, a "személyi luxusautó" műfaj kezdetének általában 1958-at tekintik, a Ford Thunderbird (második generáció) sikerének köszönhetően, amikor a Ford Thunderbirdöt kétüléses autóból négyülésesre tervezték át. Ezek a változtatások a Thunderbird hangsúlyát a sportosságról a kényelemre és a luxusra helyezték át, és az eladások 50 százalékkal nőttek. A Thunderbirdöt tizenegy generáción keresztül árulták egészen a 2005-ös modellévig.
A személyi luxusautók leghosszabb ideig futó példája a Cadillac Eldorado 50 éves gyártása volt, amely az 1953-as modellévben kezdődött, és eredetileg az alacsonyabb árú Cadillac modellek ultraprémium, kis példányszámú változatait jelölte, beleértve a kézzel épített négyajtós 1957-es Eldorado Broughamot. A Hemmings Motor News szerint a Cadillac először 1967-ben lépett be a "személyi luxusautók" piacára, egy kisebb, nagy szériás modellel.
Az 1970-es évek vége előtt a személyi luxusautók általában nagyméretű, hátsókerék-hajtású járművek voltak, amelyeket nagy V8-as motorok hajtottak. Az amerikai autóipar 1970-es évek végi downsizing (kicsinyítés) trendjének eredményeként sok személyi luxusautót gyártottak középkategóriás autóként, hathengeres motorokkal és elsőkerék-hajtással. A 21. századra a személyi luxusautók piaca nagyrészt eltűnt, mivel a fogyasztók más piaci szegmensek felé fordultak.
Jellemzők
A személyi luxusautók olyan tömegpiaci járművek, amelyek a sportkocsi és a luxusautó jellemzőinek kombinációjával rendelkeznek, jellemzően kétajtós kupék vagy kabriók, főként kis hátsó üléssel, amelyet nem rendszeres használatra szántak. A személyi luxusautók formatervezése a kényelemre és a komfortra helyezi a hangsúlyt, gyakran magasan felszereltek olyan belső funkciókkal, amelyek vagy opcionálisak voltak, vagy más modellekben nem voltak elérhetők. Az európai Grand tourer sportos luxusautókkal ellentétben, ahol a nagy sebesség és a teljesítmény volt a kulcs, az amerikai személyi luxusautók jellemzően tompították a teljesítményt azáltal, hogy nagy motorokat párosítottak nehéz járművekhez. Az autók általában tömeggyártásúak voltak, és gyakran osztoztak a gyártó más modelljeivel a főbb mechanikai alkatrészeken, hogy csökkentsék a gyártási költségeket.
Történelmi áttekintés
1950-es évek:
Az 1950-es években az Egyesült Államokban a kezdeti luxusautók drága, hiánypótló, kis darabszámú járművek voltak. Az akkori marketingesek "kvázi custom" modelleknek nevezték őket, és "sportautóként" reklámozták őket. Ez bármit jelentett, aminek kabrió teteje van, nagy teljesítménye, néhány egyedi stílusjegye és csúcsárcédulája. Ezek közé tartozott a Cadillac Eldorado, Buick Roadmaster Skylark, Oldsmobile 98 Fiesta, Imperial Newport, Chrysler New Yorker, Chrysler 300 és Chrysler Windsor, Packard Hawk és Packard Caribbean.
2. 1960-as évek:
A négyüléses Thunderbird folyamatos piaci sikerén felbuzdulva két versenytárs jelent meg az 1963-as modellévre, mindkettőt az 1962. októberi Párizsi Autószalonon mutatták be. Mindkettő az 1958-as Thunderbird által lefektetett, négyüléses, szorosan összekapcsolt, erős motorral felszerelt kupé formulát követte. Az első a Studebaker Avanti volt. Az Avanti üvegszálas karosszériával, opcionális kompresszoros motorral és első tárcsafékekkel rendelkezett. Úgy forgalmazták, mint "Amerika egyetlen 4 személyes, nagy teljesítményű személyautója".
Az AMC első személyi luxusautója a közepes méretű 1965-ös Rambler Marlin volt. A Marlint úgy jellemezték, mint "szokatlan, jellegzetes és egy külön osztályba tartozó”. A Marlin formatervezési jellemzője a hátsó lökhárítónál végződő fastback tetővonal. 1966-ra átnevezték AMC Marlinra, hogy a személyi luxus piacra összpontosítsanak.
A Dodge Charger 1966-ban mutatkozott be, és méreteiben hasonló az AMC Marlinhoz. Az 1966-os Oldsmobile Toronado lett az első elsőkerék-hajtású személyi luxusautó. A Toronado szolgáltatta a platformot a Cadillac Eldorado (hatodik generáció) számára, amely a következő évben áttért egy kisebb, nagy volumenű "személyes luxus" elsőkerék-hajtású elrendezésre. 1967-ig a személyi luxusautókat az izomautókkal és a pony carokkal együtt a "speciális autók" osztályozásába sorolták. Az évtized jellemző luxusmodelljei a Studebaker Avanti, a Buick Riviera, az AMC Marlin és a Mercury Marauder voltak.
3. 1970-es évek:
Az izomautók hanyatlása a növekvő biztosítási költségek és a károsanyag-kibocsátási normák miatt az 1970-es évek elején egybeesett a személyi luxusautók szegmensének erős fellendülésével, mivel az amerikai vásárlók a teljesítményről a kényelemre helyezték át a hangsúlyt. Ezt ellensúlyozva az 1973-as és 1979-es olajválságok befolyásolták a viszonylag rossz üzemanyag-fogyasztású autók iránti keresletet. Az 1970-es évek személyi luxusmodelljeit nem a teljesítmény, hanem a luxus alapján értékesítették. Konvencionális kialakításúak voltak, és sok alkatrészük megegyezett a kisebb modellekkel. Az évtized ikonikus modelljei a Pontiac Grand Prix, a Chrysler Cordoba, a Mercedes-Benz 450SL, a Chevrolet Monte Carlo és a Plymouth Sapporo voltak.
(1977-es Chevrolet Monte Carlo)
4. 1980-as évek:
Az 1970-es években az amerikai gyártású személyautók egyre súlyosabbak és fényűzőbbek lettek, ami nehezebb autókat eredményezett. A motorok teljesítménye azonban csökkent, mivel vagy hathengeres motorokra csökkentették a méretüket, vagy a V8-as motorokat hangolták le úgy, hogy megfeleljenek az egyre szigorúbb károsanyag-kibocsátási előírásoknak. A csökkentett egyenes vonalú teljesítmény mellett az autók üzemanyag-fogyasztása is rossz volt, és meg kellett felelniük az Egyesült Államok közlekedési minisztere által a Nemzeti Közúti Közlekedésbiztonsági Hivatalon keresztül meghatározott, egyre növekvő vállalati átlagos üzemanyag-fogyasztási (CAFE) előírásoknak. Az 1980-as Chrysler Imperial (hatodik generáció) kulcsfontosságú mérföldkövet jelentett a személyi luxusautók hanyatlásában. A 318 köbcentis (5,2 literes) V8-as motor mindössze 140 lóerőt (104 kW) teljesített. Az autós sajtó reakciói különösen elvetemültek voltak, a Car and Driver úgy hivatkozott erre az Imperialra, mint egy elavult, lomha autóra. Az Imperial a Chrysler Cordoba (második generációs) alvázára épült, egy olyan autóra, amelynek eladásai csökkentek, és amelyet 1983-ban meg is szüntettek.
1986-ra a General Motors drasztikusan lecsökkentette a Cadillac Eldorado, a Buick Riviera és az Oldsmobile Toronado méretét, 330-406 mm-re. Az Eldorado Coupé eladásainak 72%-os csökkenése 1986-ban nagyon drámainak bizonyult, ritkán fordult elő, hogy bármelyik modell éves eladásai ilyen drasztikusan visszaestek volna. Az Eldorado kabrió karosszériaváltozatát megszüntették, és a Cadillac Allanté luxus roadsterrel helyettesítették.
(1985 Cadillac Eldorado Convertible)
5. 1990-es évek:
Az 1990-es évek elején a négyajtós szedánok és SUV-k felé mutató trend még inkább visszaesést okozott a személyautók luxusautó-piacán. Az Oldsmobile Toronado gyártását 1992-ben megszüntették. A Ford Thunderbird és a Mercury Cougar gyártása az 1997-es modellév után megszűnt (bár a Cougar névmárkát 1999-ben középkategóriás sportkompaktként újjáélesztették). Az 1993-ban bevezetett Lincoln Mark VIII 1998-ban megszűnt, és ezzel véget ért a Mark sorozat. 1998-ban a General Motors befejezte a Buick Riviera gyártását, az utolsó modellévben 1956 darabot gyártottak belőle. 1995-re újra bemutatták a Chevrolet Monte Carlo-t, amely az elsőkerék-hajtású GM W-body platformra épült. Lényegében ez volt a négyajtós Lumina szedán kétajtós kupé változata, amely az előző évi Lumina kétajtós kupét váltotta fel.
(1995–1999 Buick Riviera)
6. 2000-res évek:
2001-ben a General Motors bejelentette, hogy az Eldorado 50. modelléve (2002) lesz az utolsó. A típusjelzés végének megünneplésére 1596 darabos limitált szériát gyártottak piros vagy fehér színben - ezekben a színekben volt kapható az eredeti, 1953-as kabrió. A gyártás 2002. április 22-én ért véget. A Ford Thunderbird (tizenegyedik generáció) a 2002-2005-ös modellévekre készült. Megtartotta a hagyományos hátsókerék-hajtású elrendezést, és a Ford DEW platformon alapult. Az eredeti 1955-1957-es Thunderbird stílusjegyeivel része volt a 2000-es évek eleji retro stílusirányzatnak, amelybe a Volkswagen New Beetle, a Chrysler PT Cruiser, a Plymouth/Chrysler Prowler és a Mini Hatch is beletartozott. Az autós szaksajtó kezdetben kedvezően fogadta, és már az első évben olyan elismeréseket kapott, mint a Motor Trend Év Autója és az Év Észak-Amerikai Autója jelölés. Néhány év múlva azonban számos kiadvány meglehetősen fagyosan tekintett a Thunderbird újjáélesztésére, és a Car and Driver magazin 2009-es listáján helyet kapott a "Az autóipar történetének 10 legkínosabb díjazottja" című listán. 83 Az eladások nem feleltek meg a Ford várakozásainak, és a Thunderbird gyártását 2005-ben beszüntették.
(2005 Ford Thunderbird)
A 2000-es Chevrolet Monte Carlo (hatodik generáció) szintén a retro trend hatása alatt állt, és az 1970-es és 1980-as évekbeli elődök stílusjegyeit vette át. A Monte Carlo volt az utolsó személyi luxusautó, amelyet gyártottak, amikor a 2007-es modellév végén megszüntették a gyártását.
(2006 Chevrolet Monte Carlo)
Nektek mi a véleményetek? Volt/van kedvenc luxusautótok? Vezettétek valamelyiket esetleg a felsorolt modellek közül? Hovatovább, volt/van esetleg valamelyik a birtokotokban? Írjátok meg kommentben és fotókat is küldhettek, nyitunk egy fejezetet neki képgalériánkban!
